Máglyarakás

Először a neve varázsolt el. 

14 éves koromban, a Szerencsi Cukorgyár üzemi konyháján láttam egy kifüggesztett listát, az ott nem készíthető ételekről. Soha nem hallottam azelőtt ezt az ételnevet, és - úgy tűnik, már akkor is "kérdezőember" voltam - nagyon érdekelt, mi lehet ez a fura nevű, ami nem készíthető el ott. Az is gondolkodóba ejtett, hogy miért kell ezt közölni a népekkel, de bátortalan kislány lévén, nem kérdeztem meg senkitől.  A máglyarakásra azután, bár teljesen véletlenül, de nagyon hamar rábukkantam a Horváth Ilona Szakácskönyvben. Megörültem annak, hogy még én is meg tudtam csinálni, hiába nem érdekelt még a főzés, sem elméleti, sem gyakorlati síkon. Megcsináltam, és akkor újra elvarázsolt. Illatos volt, puha, szaftos, és szép. Persze, akkoriban nem tudtam azt, hogy ez lényegében egy kalácsfelfújt. Elég sokáig ez volt az egyetlen édesség a "repertoáromon", de persze nem bánta az akkori környezetem.

Mostanában télen szeretem csinálni. Talán a színe miatt. Gondolom, a neve is innen eredhet, mert mintha izzana a habkorona a tetején. Talán az illata miatt is. A citromos-vaníliás-diós illat egy kicsit a tél illata, a karácsonytól elvonatkoztatva is. A sütés végén elénk táruló látvány pedig a ködös téli napokon is napfénnyel biztat. 

A legjobb az egészben, hogy a  máglyarakás maradék péksütemények hasznosítására tökéletes lehetőség, mint ahogyan nálunk is az történt tegnap. Megenni már nem voltak jók a zsömlék, megszárítani nem akartam, így örvendezhettek a népeim.

Mondanom sem kell, az eltelt 37 évben kicsit eltávolodtam a horváthilonai verziótól.

Hozzávalók kb. (kb. 10 adagnyi):

• 4 db nagyméretű tejes zsömle (kb. 30 dkg, ennek megfelelő kifli, kalács, vagy kenyér is tökéletes), ami már nem friss, de ki sem száradt még
• 6 evőkanálnyi cukor (ha kenyérrel készül, akkor lehet 7 is)
• kevés vaníliaőrlemény, vagy 1 evőkanál vaníliás cukor (de ezt akkor kalkuláljuk bele a cukormennyiségbe)
• 5 dkg olvasztott vaj+egy pici a sütőedény kikenéséhez
• 5 db szétválasztott tojás
• 7-8 dl tej
• 20 dkg darált dió
• 1 citrom lereszelt (kezeletlen) héja
• egy maréknyi mazsola (esetleg hozzá egy kis rum)
• 70 dkg-nyi hámozott, magház nélküli, vékonyra szeletelt alma
• 6-7 dl-nyi (barack)lekvár

Az olvasztott vajat először a cukorral és a vaníliával, majd a tojássárgákkal kikeverjük, majd lassan felhígítjuk a tejjel.  A kb. 1,5-2 cm szélesre felszeletelt péksüteményeket beleáztatjuk.

Az ázási idő alatt kikenjük a sütőedényt vajjal, és ledaráljuk a diót.

Az elázott péksütemények felét szétterítjük a tepsi (24x35 cm) alján, rászórjuk a dió felét, és ráreszeljük a citromhéj felét, megszórjuk a mazsola felével. Beborítjuk a maradék péksüteménnyel és megszórjuk a maradék dióval, mazsolával és citromhéjjal.

A lekvárból 3-4 evőkanálnyit félre teszünk, a többit szétterítjük a diós réteg tetején.

A vékonyra szeletelt almát rárakosgatjuk a lekvárra. Azt itt világgá kürtölöm, hogy én természetesen ezt a pepcselős részt utálom, de most itt van az anyukám, és nagy türelemmel, nagyon szép egyenletes szeleteket vágva megcsinálta, hogy kedvemre lustálkodhassak (ez most kivételesen nem igaz, hómofiszoztam, amiközben ő szeletelt).

Én ilyenkor le szoktam fóliázni, és úgy teszem be a 160-180 fokos sütőbe, és kb. 25 percig sütöm.

A tojásfehérjét habbá verem verem úgy, hogy mikor félig kész, hozzáteszem a félretett lekvárt, és azzal együtt már kemény habot csinálok vele.

Amikor az almaszeletek megpuhultak, kiveszem a sütőből a máglyarakást, és bekenem a lekváros habbal.

Még kb. 10-15 percig sütöm, hogy a hab szépen megpiruljon.

Amikor szép színűvé válik a hab, kiveszem a sütőből. Ha hagynánk pihenni, és azután szépen kockákra vágnánk, akkor jól láthatóvá válnának az egymástól elkülönülő rétegek, de mi egyrészt türelmetlen népség vagyunk, másrészt nem szeleteljük, illetve kockázzuk, mer'akkor túl szabályos lenne. Egyszerűen kipakoljuk a tányérunkra, és megesszük.